...Tulajdonképpen minden ember megteremti a saját univerzumát, aminek ő maga a központja, hiszen ehhez képest látja a világot.

Ahogyan a Csillagok is haladnak a pályájukon, nekünk embereknek is úgy kell járnunk az utunkon előre, és nem térhetünk le csak azért, mert éppen nincs hozzá kedvünk, hogy végig csináljuk azt, amiért megszülettünk a Földre.

Amikor egy csillag elhagyja a pályáját, akkora súrlódás keletkezik, hogy lezuhan…

Az Univerzumban rend van. Megvannak azok a törvények, amelyeket be kell tartani ahhoz, hogy a Világegyetem működjön, létezni tudjon. Éppen ezért jó, ha tisztában vagyunk néhány olyan alapvető ténnyel, hogy pl. minden energia visszatér hozzánk, ami tőlünk eredt valaha is, ez a karma törvénye. Mondhatnánk úgy is, hogy minden számla egyszer kiegyenlítésre kerül, legyen szó pozitív, vagy negatív mérlegről. A tettes és az áldozata összetartoznak, bármilyen szörnyen is hangzik, ez így van. Aki még bármivel is tartozik, akármilyen jóvátétellel egy másik lélek felé, az lehetőséget fog kapni arra, hogy ezt megtegye. Ez sok mindent megmagyaráz itt a földi életben, könnyebben megértünk és elfogadunk dolgokat. Ártatlan áldozatok nincsenek, mindennek megvan az eredendő oka, és ami történik, az már a következménye. Tehát az adok – kapok egy elengedhetetlen folyamat, része az életünknek, egy törvényszerűség, ami minden egyes élettel előre visz minket, segíti a tisztulásunkat és a fejlődésünket. Amikor a lélek állapotában vagyunk, és nincs fizikai testünk, nem tudjuk mindezeket így megélni, mert csakis itt a Földön van erre lehetőségünk. Egy picit ahhoz tudnám hasonlítani, mint amikor a színházban látjuk az előadást, megvannak a szerepek, a cselekmények egy forgatókönyv szerint. Rengeteg esemény zajlik közben, érzések törnek föl bennünk nézőkben is, pedig tudjuk, hogy ez csak színház… Mégis hatással van ránk, megérint valamit bennünk akkor is, ha csak nézők vagyunk. Ott ülünk közvetlenül a színpad előtt, így látjuk, halljuk és érzékeljük. Megbeszéljük a szünetben a látottakat és elmondjuk a véleményünket. Közben végig tudjuk, hogy ebbe nincs beleszólásunk, nem tudunk beleavatkozni, mert ehhez nincsen jogosultságunk. Ilyen érzés lehet, amikor a lélek állapotában vagyunk, de még nem öltöttünk testet, és mindent látunk, viszont egyfajta távolságból érzékelünk, és nem a saját bőrünkön keresztül… Kívülről látjuk a szerepeket, de amikor mindez a valóságban történik velünk - amikor már itt vagyunk -, akkor azért teljesen más az egész. Nehezebben látjuk át ilyen tisztán a lényeget, az események elvonják a figyelmünket, magával ragadnak a saját érzelmeink, és a nagyon is szubjektíven kialakított igazságunk. Felkerül ránk a saját szemüvegünk, amin keresztül látjuk a világot, és csak a saját „szövegünkre figyelünk”… Már sokkal több energiát kell fordítani arra, hogy észrevegyük a díszleteket, a többiek szerepein keresztül érkező üzeneteket.

Nagy előny, ha legalább a sajátunkkal stabilan tisztában vagyunk !

Magunkat kívülről látni itt a Földön a legnehezebb feladat… rengeteg belső munkával, kitartással, alázattal és képzelőerővel kell ahhoz rendelkeznünk, hogy át tudjuk transzformálni a tulajdonságainkat egy magasabb szintre. Mindig a környezetünk a tükör, a visszajelzés abban, hogy éppen hol tartunk ezen az úton. Egy ember a halála pillanatáig tapasztal itt a Földön, senki nincs „készen”, és nem dőlhet hátra, mint akinek már nincsen semmi dolga. Megkönnyíthetnénk magunknak ezt a kalandot, ha önszántunkból tennénk lépéseket, és nem várnánk meg, amíg rákényszerítenek minket a felismerésre.

Merthogy kibújni alóla nem lehet…!

Mindig újból és újból vissza jön az a probléma egy másik történetben, egy akadály egy másik környezetben, mert a lényeget nem oldottuk meg. Ellenállunk… ahelyett, hogy a sorsunk által felkínált lehetőségeket észrevennénk, és élnénk vele. Minden egyes eseménynek, összeütközésnek, vitának, betegségnek, balesetnek és változásnak jelzés értéke van. Nem úgy élünk, ahogyan kellene…

Ilyenkor feltétlenül meg kell keresnünk az iránytűnket, mert ezzel segíthetünk saját magunkon. Melyik irányba… milyen sebességgel… milyen mértékben… kivel és …esetleg ki nélkül haladjunk tovább a megkezdett ösvényünkön…? A döntés mindig rajtunk áll, mert kisebb nagyobb kitérőkkel, néha zsákutcákkal, kanyarokkal, de elérhetünk a célunka. A lényeg, hogy ezt megértsük: a születésünkkel felelősséget vállaltunk egy új életért, egy új lehetőségért és ezt mi magunk választottuk éppen így, ahogyan van…

Csak ezt időközben elfelejtettük… De amint visszatalálunk önmagunkhoz, mintegy párhuzamos dimenzióban éljük meg életünket a nézőtéren és a szerepeinkben egyaránt. Sőt, ha a fejlődésünknek nem szabunk határt, már a forgatókönyvbe is beleszólhatunk. Lehet, hogy ez hihetetlennek tűnik, pedig igaz… A saját életemből megtapasztaltakról beszélek, számomra is csak az hiteles, ami megtörtént velem, amiből tanulhattam. A felismerések után tenni is kell ahhoz, hogy változtassunk az életünkön. Nem engedhetjük meg magunknak, hogy az olyan negatív érzelmek, mint harag, gyűlölet, sértettség, irigység és féltékenység eluralkodjon rajtunk. Mindezek diszharmóniát okoznak bennünk és gyengítik az életenergiánkat, éppen ugyanúgy az is, amikor nem a saját dolgunkkal foglalkozunk, hanem mindig másokkal vagyunk elfoglalva. Persze egyszerűbb kifelé figyelni, és magunkról a figyelmet elterelve mindig a másikban keresni a hibákat, ilyenkor álluk a legmesszebb saját lényünktől. Meg kell erősítenünk az önbizalmunkat ahhoz, hogy megszabaduljunk minden külső elvárástól, hiszen kizárólag saját magunknak kell megfelelnünk.

Tudom, hogy most sokan felszisszennek: „De, hát ez lehetetlen! Hiszen teljesítenem kell a páromnak, a gyerekeimnek, a főnökömnek… és akkor, hol vagyok én…”

Ezért a harmóniáért, mint minden eredményért keményen meg kell küzdenünk!

Egyáltalán nem lehetetlen elérni azt, hogy megértsük, mi az igazi életfeladatunk, és jelenleg mit kell tennünk mindezért. Ha az elhatározás megszületett bennünk, akkor addig járunk utána, amíg meg nem találjuk azt a számunkra leginkább elfogadható és megfelelő módszert, aminek a segítségével képesek leszünk lehántani magunkról azokat a héjakat, amikre már nincs szükségünk, és csak gátolnak minket a fejlődésünkben. Mindezt kellő óvatossággal, türelemmel és érzéssel szabad csak csinálni, mert ezek a héjak bizonyos értelemben védtek is minket. Mindenhez idő kell, és el is jönnek azok a pillanatok, amikor ezekre sor kerülhet, semmit nem szabad erőltetni és sürgetni sem. Amikor a problémákra és az akadályokra már nem a sors ránk mért csapásaként gondolunk, hanem éppen ellenkezőleg. Egy feladatra, amelyen keresztül fejlődhetünk, egy esélyt kapunk, hogy ismét a javunkra fordíthassunk valamit belőle.

A legfájdalmasabb és legnehezebb élethelyzetekben is kell találnunk valamit, amiből erőt meríthetünk, valamit, ami életben tart, hogy aztán a tapasztalatainkkal segíthessük másoknak. Mert így tudunk csak magunkon is segíteni, hiszen visszatér hozzánk az a hála és szeretet, ami tőlünk eredt. Így már megtalálhatjuk a pozitívumokat is abban, amiért elszenvedtünk dolgokat. A hétköznapjainkba napi szinten be kell építenünk a kreativitásunkat, a rugalmasságunkat, ami az életben maradás egyik legfontosabb eleme. Csakis így javulhat életünk minősége…

Akkor érjük el ezt a bölcs állapotot, amikor már senki és semmi nem zökkenthet ki minket abból, hogy azzá váljunk, akik valójában vagyunk. Így tudunk mi is a saját pályánkon haladni és megtalálni a helyünket egy lehetőséggel teli, végtelenül sok rétű és színes világban.

Amikor ennek megfelelően bocsájtjuk ki magunkból a rezgéseinket, akkor vonzzuk be az ideális partnert, mert mi magunk is azzá váltunk. Akkor válunk boldog szülőkké, és azzal foglalkozhatunk, amivel mindig is szerettünk volna, hiszen megszűnnek a kényszerek…

Ahogyan hatással vagyunk szűkebb környezetünkre a viselkedésünkkel, ugyanúgy minden egyes gondolat, szó és cselekedetünk is visszahat ránk az Univerzumon keresztül. Ha önmagunkat meggyógyítjuk, másoknak is tudunk segítséget nyújtani. Minél magasabb szintre fejlesztjük önismeretünket és nyitjuk meg csatornáinkat a szeretet befogadására, annál többet tehetünk magunkért, családunkért és az emberiségért. Azzá válunk az Univerzumban, amivé csak szeretnénk, és a határ a csillagos ég… hiszen a kezünkben a sorsunk és a Földünk….

A lelki és spirituális fejlődésünk lehet az egyetlen lehetőségünk a fennmaradásra, a továbblépésre, és ehhez minden egyes ember hozzájárulhat a saját maga életével. Hiába érezzük magunkat apró pici lényeknek a hatalmas és végtelen kozmoszban, mégis az emberi lelkek együttes fejlettsége határozza meg a Föld rezgését. Rengeteg galaxis létezik több naprendszerrel, amelyből a Földünk szintén egy kis bolygó, mégis része az Univerzumnak, ahol hatnak rá azok a törvények, amelyek által létezni tud, mert rend nélkül elakadna a keringés, éppúgy a galaxisban, mint az életünkben, a testünkben és a lelkünkben...

Takács Gyöngyi
asztrológus